A rendszerváltást követő években hazánk hét szomszédja közül kettő létezett 1990 előtt változatlan állami formában (Ausztria és Románia). A geopolitikai tér akkori képlékenysége is erősítette az ország EU-ba történő belépési szándékát. A viharos sebességgel átalakuló Kelet-Közép-Európában egy olyan elmaradott, gazdaságilag fejletlen és tőkeszegény ország számára, mint Magyarország, esély sem kínálkozott „szuverén modernizációra", ami a teljes állami függetlenség és a hazai erőforrásokra épülő fejlesztés megfelelője lehetett volna. (A szerző jelzi: sem a Monarchián belüli, sem az 1948 utáni fejlődés nem nevezhető szuverénnek. A Hor¬thy-korszak igen, de ennek eredményei nem igazolják az önálló országépítés helyességét.) Ugyanebből a nézőpontból vizsgálva tarthatatlannak bizonyult az ország katonai semlegességének kívánsága.

A Napvilág Kiadó gondozásában immár a tizenötödik kötetéhez érkezett el a 20 év után sorozat, amelynek legújabb darabja olyan remek összefoglalása hazánk európai és euroatlanti csatlakozásának, hogy kis túlzással egyetemi jegyzetnek is ajánlható. A magyar külügy jó néhány posztját megjárt Balázs Péter nemcsak mindent tud a témáról, hanem mindezt közérthetően és stílusosan prezentálja is. Ez a tény áttételesen cáfolja azt a közkeletű vélekedést, amely szerint a diplomaták olyan problémákat oldanak meg, amelyek nélkülük nem is léteznének. A szerző nézőpontváltásai érzékletessé teszik: mit várt a közösség, és mit hazánk az uniós csatlakozástól. Nem véletlenül emeli ki, hogy a lakosság az elnyerhető támogatásokat tekintette elsődleges fontosságúnak, míg az EU a demokratikus jogrend megszilárdítását, a maga politikai közösségének erősítését és harmadrészt a felzárkózásban a messziről induló országok segítését. Nem ismeretlen, mégis mellbevágó, hogy a 2004-ben csatlakozott 12 ország az EU-tagországok GDP-jének csupán 5 százalékát termelte meg, így tényszerű, hogy „gazdasági törpék" kerültek az elitklubba, a bővítés legnagyobb körébe.

Balázs Péter hangsúlyozza is, hogy soha nem tapasztalt elmaradást hoztak magukkal a Romániával és Bulgáriával (2007) kiegészült államok, így az EU megszűnt homogén szervezetnek lenni, aminek következményei nehezen beláthatóak. Egyfelől a régi tagállamoknak le kellett számolniuk azzal az illúzióval, hogy az újak felzárkóztatása gyors lesz, az újaknak pedig azzal, hogy jólét köszönt rájuk, és gazdasági-szociális gondjaik rövid időn belül megoldódnak. Az Unió belső ellentmondásai költségvetéséből következnek. Így válhat igazzá az a vélekedés, hogy a békéhez éppen úgy három dolog kell, mint a háborúhoz: pénz, pénz és pénz. Még a bővítés előtti EU-ra is igaz volt, hogy büdzséjének négyötödét a mezőgazdasági és a regionális alapokra költötte (területi felzárkóztatás), ehhez mérten aprópénz jutott közlekedésfejlesztésre, kutatásfejlesztésre és környezetvédelemre. A 2000-ben elfogadott Lisszaboni nyilatkozat szerint 2010-re az EU-nak „a világ legversenyképesebb, legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává" kell válnia. Ehhez azonban nem rendeltek semmilyen pótlólagos forrást, így már 2003-ra (Kok-jelentés) nyilvánvalóvá vált, hogy az ambiciózus terv teljesíthetetlen. A fejlesztés iránya változatlan maradt, ezt jelzi a humántőkébe történő beruházás fokozásának hangsúlyozása. (Brüsszelt mégsem lehet Moszkvához hasonlítani, mert akkor nem fordulhatna elő, hogy egy uniós tagállam kormánya kiszivattyúzza a pénzt az oktatásból, és leszállítja a tankötelezettség korhatárát.)

Az EU legnagyobb gondja gyengülő versenyképessége a világgazdaságban, amit tetéz, hogy új és fejletlen tagállamai soha nem látott forrásokat igényelnének a felzárkózáshoz, miközben a közösségi költségvetés plafonja a tagállamok együttes GDP-jének legfeljebb egy százaléka lehet. Az ellentmondások feloldására ma még nincs válasz, de a Nyugat alkonyának apológiájától óvnék: Spenglert sem maradéktalanul igazolta az idő.

Az eredeti írást itt olvashatják.